Voltak, akik látták, mi történik a magyarsággal ’47, ’48 után, de igen kevesen mertek beszélni róla a Rákosi- és a Kádár-diktatúra idején. A régi magyar polgári elitet, értelmiséget megölték, bebörtönözték, lejáratták, tönkretették, izolálták, emigrációba kényszerítették. És itthon szinte csak létezni lehetett, meglapulni, „alámerülni”, beilleszkedni, esetleg elárulni mindent, amiben addig hittünk. És eljött az Illyés Gyulák, a Göncz Árpádok, az Antall Józsefek kora. A későbbi idők krónikásai nem győzik írni a mítoszokat, ellenmítoszokat. A forradalmárokból intézetvezetők, magvetős szerzők lettek. Kényelmes életük későbbi megengedő, puha, tétova, esetleg áruló döntéseikben kifizetődött Aczélék számára. Persze nagyon nem mindegy, hogy melyikük feküdt le a pufajkás Horn Gyulával, és melyikük nem vált árulóvá, melyik kötött csak a túlélés érdekében alkut. Ahogyan az sem, melyikük szúrta hátba az akkor már halálos beteg állítólagos barátot. De nagyon kevés hős maradt. Nagyon kevesen vállalták azt, hogy viszik a keresztet az igazságért, a magyarságért. Az egyik legnagyobb hősünk ebből szempontból Pákh Tibor volt. Ezért van ő a borítóképen a nevetgélő Kádár János és Tamáska Mária mellett. Ezt az adást, illetve az eredeti írást, amelyben ő is szerepel Pákh Tibor emlékének ajánljuk.
