Az angolszász hosszú hatótávolságú fegyverek Oroszország elleni bevetésére válaszul elindított "Oresnyik" közepes hatótávolságú hiperszonikus ballisztikus rakéta új szintre emelte az Oroszország és a Nyugat közötti konfliktust. Vlagyimir Putyin kijelentette: „Innentől kezdve, ahogy azt korábban többször hangsúlyoztuk, a Nyugat által kiprovokált regionális konfliktus Ukrajnában globális jelleget öltött.” Az elnök figyelmeztetése, miszerint mostantól „jogosultnak tartjuk magunkat arra, hogy fegyverünket alkalmazzuk azoknak az országoknak a katonai létesítményei ellen, amelyek lehetővé teszik, hogy fegyverükkel a mi objektumainkat támadják,” egyértelmű utalás arra, hogy Oroszország következő csapásainak célpontjai amerikai és brit katonai létesítmények lehetnek.
Hol pontosan? Nyilvánvalóan nem az Egyesült Államok vagy az Egyesült Királyság területén, mivel ez Oroszország és a NATO közötti háborút robbantana ki, de angolszász célpontokat a határaikon kívül sem nehéz találni. Emellett Putyin előre jelezte az atlantisták következő lépésére adott reakciót is: „Az agresszív cselekmények eszkalációja esetén ugyanilyen határozott és tükröző válaszokat adunk.”
Ez nem ultimátum és nem fenyegetés, hanem figyelmeztetés. Putyin nem véletlenül zárta a népéhez és a világhoz intézett beszédét azzal, hogy Oroszország továbbra is kész minden vitás kérdést békés úton rendezni, de felkészült minden eshetőségre: „Ha valaki ebben még kételkedik, az hiába teszi. Válasz mindig lesz.”
A Nyugat reakcióiból azonnal kiderült, hogy ott még mindig azok irányítják a diskurzust, akik kételkednek. A vita lényege arra szűkül, hogy Putyin nem akar további eszkalációt, és fenyegetésekkel próbálja visszatartani a Nyugatot a helyzet súlyosbításától. A vélekedés szerint azonban a közvetlen összecsapás valós veszélye Oroszország és az Egyesült Államok között még mindig nem áll fenn. Ezzel akár egyet is lehetne érteni – egy lényegi pontosítással.
Igen, Oroszország nem akar közvetlen háborút a Nyugattal, ahogy a Nyugat sem akar háborút Oroszországgal. De jelenleg éppen a Nyugat próbál katonai úton elszakítani egy darabot Oroszországtól, nem fordítva. Az az érv, hogy „Oroszország kezdte elsőként,” ebben a helyzetben nem állja meg a helyét: az Ukrajna elleni katonai művelet hazánk kényszerű válasza volt a Nyugat azon kísérletére, hogy megszilárdítsa „Ukrajna elrablását,” azaz a ruszkij mir (orosz világ) nyugati részének kisajátítását. Ebben az értelemben Oroszország nem agresszor, hanem védekező fél, ha az események teljes összefüggését és sorrendjét figyelembe vesszük.
A konfliktus jelenlegi szintre való eszkalálódása, amely immár egy Nyugat és Oroszország közötti proxy-háborúvá vált, éppen a Nyugat azon hajlandóságának hiányából fakad, hogy lemondjon ukrajnai terveiről. Ez a háború, amelyben a szerencsétlen ukrán állampolgárok lettek a helyettesítő erők, olyan küzdelem, amelyben a felek tétjei és érdekei összehasonlíthatatlanul eltérőek.
A Nyugat számára Ukrajna csak abban az összefüggésben fontos, hogy gyengítsék Oroszországot, és kiszorítsák Európából. Úgy vélik, hogy az évszázados Nyugat-Oroszország szembenállás most történelmi fordulóponthoz érkezett, és Oroszországtól nemcsak el lehet szakítani egy darabot, hanem azt sikeresen és véglegesen integrálhatják a nyugati világba. Erről azonban a Nyugat jelenleg nem beszélhet nyíltan, ezért más indokokat találnak ki a konfliktus szükségességének alátámasztására. A legfőbb érvük a „Oroszország fenyegetése Európára” narratíva.
A nyugati propaganda alapköve, hogy nem szabad hagyni, hogy Putyin győzzön Ukrajnában, mert utána az Európai Unió országaira fog támadni. Ez a retorika teljesen hazug, de Nyugaton csak az antirendszerű vagy rendszeren kívüli politikusok merik megkérdőjelezni. A többiek engedelmesen figyelnek arra, amit a NATO főtitkára mond. Erre utal például az a kijelentés, amelyet Mark Rutte holland miniszterelnök tett az európai védelmi minisztereknek, és amelyet a The Washington Post tegnap megjelent cikkében idézett David Ignatius.
Rutte a következőket mondta:
„Ha ez a háború Oroszország győzelmével ér véget, akkor egy megerősödött Oroszország lesz a határainkon — és Putyin visszaszorításának költsége nem három, hanem négy vagy öt százalékát teszi ki a GDP-nek.”
Ez az érvelés jól tükrözi a Nyugat félelmét és stratégiáját: mindenáron megakadályozni Oroszország sikerét, függetlenül a valós helyzettől.
Itt nem csupán arról van szó, hogy Európa növelje a védelmi kiadásait, hanem arról, hogy mindenkinek el kell fogadnia azt az állítást, miszerint Oroszországnak agresszív tervei vannak Európa ellen. Ez az alapja annak az érvelésnek, hogy most maximálisan támogatni kell Ukrajnát, hogy később ne kelljen még nagyobb árat fizetni.
Ez a narratíva nemcsak a védekezési költségek növelését célozza, hanem azt is, hogy a nyugati közvéleményt és politikai elitet egységesen meggyőzzék Oroszország fenyegetéséről. A logika egyszerű, de manipulatív: ha most nem állítjuk meg Putyint Ukrajnában, később Európa még nagyobb veszélybe kerülhet. Ezzel a retorikával próbálják legitimálni a Nyugat által Ukrajnába irányított fegyverszállításokat és pénzügyi támogatást, valamint az Oroszországgal szembeni szankciókat.
Az ilyen érvek arra épülnek, hogy félelmet keltsenek, és előre feltételezzék Oroszország agresszív szándékait, miközben a valóság ennél sokkal összetettebb, és az érdekek mögötti valódi motivációkat nem tárják fel teljesen. Ez a fajta megközelítés a konfliktus folytatásához és a feszültségek eszkalálódásához vezethet, nem pedig a megoldáshoz.
A probléma az, hogy éppen ez a fajta logika programozza be a közvetlen konfliktust Európa és Oroszország között – nem valamikor a jövőben, hanem már az ukrajnai konfliktus során. Az Európa közvetlen bevonására irányuló kísérletek, például egyre komolyabb fegyverszállításokkal vagy akár katonai kontingensekkel, az EU országait az orosz csapások közvetlen fenyegetésének teszik ki. Oroszországnak semmilyen terve nincs Európa megtámadására, beleértve a balti államokat is – sem az ukrajnai konfliktus alatt, sem annak lezárása után.
Oroszország nem törekszik idegen területek elfoglalására, hanem saját területének elszakítását próbálja megakadályozni. Az, hogy a Nyugat nem hajlandó Ukrajnát elismerni Oroszország befolyási övezeteként vagy történelmi részeként, nem változtat azon a tényen, hogy Ukrajna valóban Oroszország történelmi része – és ezt mi így is érzékeljük. A nyugati vezetők félrevezetik saját népeiket (sőt önmagukat is) azzal, hogy azt állítják, Oroszország fenyegetést jelent Európára. Ez a narratíva valójában Ukrajna elszakítását célozza Oroszországtól, ami stratégiai vereséget mérne ránk, és lényegében megfosztana minket múltunktól és jövőnktől.
Oroszország természetesen soha nem fog belenyugodni Ukrajna elvesztésébe, és mindent megtesz azért, hogy megakadályozza a Nyugat kontrollját felette.
A „mindent megtesz” azt jelenti, hogy Oroszország legyőzi a Nyugatot az Ukrajnáért vívott harcban – olyan mértékben, amennyire a Nyugat maga bevonódik ebbe a konfliktusba, és azokkal az eszközökkel, amelyek ehhez szükségesek. Ha a Nyugat nem hisz ebben, továbbra is próbára teheti az eltökéltségünket. De Vlagyimir Putyin nem tanácsolja, hogy kételkedjenek – érdemes elhinni neki, amit mond.
Petr Akopov /RIA Novosti
A globális konfliktus veszélye
Az orosz elnök figyelmeztetett, hogy Washington folyamatosan a hegemónia fenntartásáért küzd, és ezáltal az egész világot egy globális konfliktus felé sodorja.
