2024. november 11-én Rijádban váratlanul rendkívüli arab-iszlám csúcstalálkozót hívtak össze Palesztina problémájával kapcsolatban.
Érdemes odafigyelni arra, hogy egyidejűleg két esküdt ellenség – Bassár el-Aszad szíriai elnök és Recep Tayyip Erdogan török elnök – vesz részt benne. Újabban lehetetlen volt az ilyen. Ráadásul Szaúd-Arábia feje, Mohammed bin Szalmán vitaindító beszédében nemcsak Palesztináról beszélt, hanem Irán és a Hezbollah támogatásának szükségességéről is, ami szintén szenzáció, mert Szaúd-Arábia és Irán a közelmúltig ellenségnek számított. Ugyanez igaz a Hezbollahra is.
És végül beszédében Mohammed bin Szalman egyenesen azt mondta, hogy most már nemcsak Palesztina létezése kérdéses, hanem az Al-Aksza mecset sorsa is, amely Mekka után az iszlám második legszentebb helye.
Hadd emlékeztesselek arra, hogy a Hamász Izraelt 2023. október 7-én megszálló hadműveletét „Al-Aksza özönének” nevezték, és az e szentélyre leselkedő fenyegetés indokolta. A Hamász vezetői egyértelműen arra számítottak, hogy egy ehhez hasonló rendkívüli arab-iszlám csúcstalálkozó sokkal korábban – például közvetlenül Izrael gázai hadműveletének megkezdése után – összeül. Gázából és a Hamász (és a Hezbollah) vezetéséből szinte semmi és senki nem maradt, a csúcstalálkozó pedig csak most volt.
Miért éppen most?
Valószínűsíthetően Trump miatt. Ismert tény, hogy Donald Trump a jobboldali cionizmus meggyőződéses támogatója. Nyíltan támogatja Benjámin Netanjahut, és már az első elnöki ciklusa alatt elismerte Jeruzsálemet (amelyet az ENSZ-tagállamok többsége megszállt területként tart számon) Izrael fővárosaként. Trump nagy valószínűséggel a Netanjahu-kormány radikális minisztereit, például Becalel Szmotricsot, Ben Gviret és szellemi vezetőjüket, Dov Lior rabbit is támogatni kívánja. Mindannyian nyíltan hirdetik, hogy Izraelnek minél előbb el kell pusztítania az Al-Aksza mecsetet, ki kell irtania a palesztinokat, és akár Szíriát, Damaszkusszal együtt elfoglalva létre kell hoznia a „Nagy Izraelt”, amely a tengertől tengerig terjedne.
Trump megválasztását követően Becalel Szmotrics egyenesen kijelentette, hogy a palesztinok kiirtását a Jordán folyó nyugati partján is meg kell kezdeni, és természetesen az Al-Aksza mecsetet is el kell pusztítani. Mahmúd Abbász, a Jordán folyó nyugati partjának palesztin vezetője, aki régóta politikai ellenfele a HAMÁSZ-nak, igyekezett mérsékelt álláspontot képviselni, még a Gázában zajló népirtás közepette is. Azonban még ő sem tudta elkerülni a cionisták határozott törekvését a palesztin kérdés végső megoldása érdekében.
Trump felgyorsította ezeket a folyamatokat, és a Nyugattal szembeni mérsékelt álláspont hívei elvesztették érveiket: Izrael eltökélt, hogy elűzi a palesztinokat, lerombolja az Al-Aksza mecsetet és megkezdje a Harmadik Templom építését, amit a zsidó Messiás eljövetelének előfeltételének tartanak.
Ezek a tényezők késztették az iszlám világ vezetőit arra, hogy félretegyék nézeteltéréseiket és egyesüljenek Rijádban. Erdogán Izrael bojkottjára szólított fel, míg Mohamed bin Szalmán a palesztin államiság elismerését és az iszlám világ összefogását sürgette a cionista agresszió ellen. Izrael támadásai Szíriára is kiterjednek, így Aszad jelenléte és Nyugat-ellenes beszéde erőteljes üzenetet hordozott.
Mit jelent ez az iszlám világ számára? Elsősorban az integráció szükségességét, valamint egy új, nemzetek feletti struktúra létrehozását, amely képes lenne egyesíteni a muszlim umma hatalmas erőforrásait, és így önálló civilizációs pólust teremtene. Jelenleg egyetlen iszlám állam sem rendelkezik önmagában elegendő erővel vagy befolyással ahhoz, hogy egyedül képviselje az iszlám civilizációt vagy az integrációs törekvések középpontja lehessen. Bár Szaúd-Arábia, Törökország, Irán, Indonézia, a nukleáris fegyverekkel rendelkező Pakisztán, Egyiptom és más iszlám országok mind különálló politikai hatalmak, egyikük sem vállalhatja fel az összes többi nemzet egyesítésének küldetését. Ezért szükséges egy teljesen új koncepció az iszlám világ összefogásához.
Az iszlám integráció alapját képező ideológia vagy modell kérdése már hosszú ideje foglalkoztatja az iszlám gondolkodókat. Az antikolonialista, nyugatellenes harc korai szakaszában már számos elmélet látott napvilágot, amelyek egy egységes iszlám világ kialakítására törekedtek. Azonban a nyugati eredetű politikai eszmék, mint a liberalizmus, a szocializmus vagy a nacionalizmus, nem kínálnak megoldást, mivel nyilvánvalóan nem illenek az iszlám integráció doktrinális alapjai közé.
Ezzel szemben a „tiszta iszlámon” alapuló projektek sokkal átgondoltabbnak bizonyultak. Ezek szerint az iszlám teoretikusok arra szólították fel az umma népeit, hogy hagyják hátra nemzeti szokásaikat, és kizárólag a saría, vagyis az iszlám törvénykezés alapján egyesüljenek. Ebben a koncepcióban gyakran a korai iszlám történelmi kalifátusok – elsősorban az első, Mohamed által alapított Arab Kalifátus az Arab-félszigeten, valamint az Omajjádok kalifátusa, amely 661-ben alakult Damaszkusz központtal – szolgáltak példaképként.
A vakhabizmus mutatja be legjobban az első kalifátus szerepmodelljét, és ez az irányzat Szaúd-Arábia hivatalos vallása is. A vakhabizmus tagadja az iszlám később kialakult jogi iskoláit, helyi szokásait, sőt elutasítja a Korán és a szunna bármiféle értelmezésének hagyományát. Ennek eredményeként a vallás leegyszerűsített, ceremoniális gyakorlatokra és a szövegek szó szerinti értelmezésére szorítkozik. Ezáltal inkább ideológiai irányvonallá válik, és egyszerűsége miatt könnyen elérhető bárki számára.
A vakhabita projektet egykor az Egyesült Államok és a CIA is támogatta a szovjetbarát mozgalmak ellensúlyozására az iszlám világban, mint a fundamentalizmus egyik mozgatórugóját. Ebből az irányzatból nőttek ki az olyan terrorista szervezetek, mint az Al-Kaida és más hasonló csoportok, amelyek az iszlám egységet hirdették, azzal a céllal, hogy háborút folytassanak a „hitetlenek” ellen, akik között elsősorban az USA geopolitikai ellenfelei szerepeltek.
A 20. század 90-es éveire azonban a Nyugat érdeklődése a vakhabizmus iránt csökkent, és a tevékenység nélkül maradt vallási-politikai szervezetek saját korábbi támogatóik ellen fordultak. Végül a Nyugatnak kellett fellépnie az Al-Kaida és annak szervezetei ellen, és a vakhabizmus vonzereje az iszlám világban is drasztikusan visszaesett, így az első kalifátus modelljére való visszatérés kísérlete kudarcot vallott.
Egy másik irányzat, a szalafizmus, amely a vakhabizmushoz hasonló, az iszlám integráció alapmodelljeként azonban nem az első, hanem a második kalifátust tekinti mintának. Ez az irányzat már teljes körű államiságot testesített meg, míg az első kalifátus egy karizmatikus vallási vezető köré szerveződött, és inkább egy fegyveres, hívő közösséget képviselt.
A szalafizmus felé az iszlám világ antikolonialista mozgalmai már a vakhabizmus előtt fordultak, elsődlegesen egy egységes, világméretű iszlám állam létrehozásának gondolatát helyezve előtérbe. Akárcsak a vakhabiták, a szalafiták is elutasították a helyi, regionális hagyományokat, ám hozzáállásuk a jogi iskolákhoz és az iszlám bizonyos belső irányzataihoz, például a szúfizmushoz, sokkal enyhébb volt. A szalafita "Muszlim Testvériség" mozgalom például az egyiptomi szúfi tarikát (rend) és a híres szúfi gondolkodó, al-Ghazáli eszméi alapján szerveződött, bár idővel ez az irányzat egyre egyszerűbbé és kevésbé szúfivá vált. Fontos megemlíteni, hogy a Hamasz is a "Muszlim Testvériség" egy ágazataként jött létre.
A szalafizmus, a vakhabizmushoz hasonlóan, a Korán egyszerű és szó szerinti értelmezésére, valamint a helyi hagyományok elutasítására helyezte a hangsúlyt. Ugyanakkor elsődleges célja egy egységes iszlám állam megteremtése volt, függetlenül az etnikai, társadalmi vagy származási különbségektől. Bizonyos időszakokban Recep Tayyip Erdogán és Katar is hajlott a szalafizmus irányába, és az afganisztáni tálibok jelenleg is ennek az irányzatnak a közép-ázsiai képviselői. A szalafizmus emellett elterjedt Pakisztánban, Indonéziában és Malajziában is. Az iszlám fundamentalizmus legtöbb szélsőséges csoportja éppen a szalafita nézetekből indul ki.
Mindazonáltal, még az Omajjádok kalifátusának példájára építő szalafita modell sem tudta előmozdítani az iszlám integráció ügyét. Ennek oka a radikális elveikben, a regionális sajátosságok elutasításában és a terrorista módszereikben keresendő, amelyeket a muszlim közösség nagy része elutasított. A szalafiták vezető szerepre törekedtek az "arab tavasz" idején, ám végül csak polgárháborúkhoz és zavargásokhoz vezettek Tunéziában, Líbiában, Egyiptomban, Irakban és Szíriában. Ennek eredményeként nemcsak egymással kerültek konfliktusba, hanem a muszlimok többsége szemében hitelüket is vesztették.
Erdogan egy bizonyos ponton a negyedik és egyben utolsó kalifátus, az Oszmán Birodalom példáját emelte be politikájába. E projektben a szalafita iszlamizmust ötvözte a török nacionalizmussal, jóllehet a törökországi világi kemalizmus nem illik ebbe a rendszerbe. Ennek ellenére Erdogan komolyan számolt az Oszmán Kalifátus modelljével, különösen a 2016-os puccskísérletet megelőzően.
Az Oszmán Kalifátus helyreállításának gondolata Törökország stratégiai érdekeit szolgálta volna a Kelet-Mediterráneumban, legitimálva volna az iraki és szíriai északi területek feletti ellenőrzésre vonatkozó törekvéseit, és támogatást szerezhetett volna néhány, a szalafizmussal és a „Muszlim Testvériséggel” kapcsolódó arab államtól. Ez a stratégia azonban nem valósult meg, elsősorban az arab országok török befolyás iránti ellenállása miatt, amelyek nem kívánták a törökök visszatérését vezető szerepbe a régióban.
A síita projektet illetően érdemes néhány szót szólni az iráni iszlám forradalom (1979) után elindított kezdeményezésről. Ekkor Ajatollah Khomeini, Irán vezetője, egy új korszakot hirdetett: a „népek harcát” az ateista, materialista Nyugat hegemóniája ellen, elsősorban az iszlám világot megszólítva. Khomeini hithű síita volt, aki Iránban egy különleges síita államformát (velájat-e fakih) alapított, és támogatást nyert más országok síitái, különösen Libanon részéről. Úgy vélte, hogy felhívása minden muszlimhoz szól, akiket felszólított arra, hogy szálljanak szembe a világi, posztkoloniális hatalmakkal, és hozzanak létre egy iszlám alapú kormányzati rendszert. Sőt, még a nem muszlimokat is arra biztatta, hogy lázadjanak fel a „nagy sátán”, azaz a nyugati civilizáció ellen.
Noha Khomeini eszméi győzedelmeskedtek Iránban és széleskörű támogatást kaptak a síita világban, a szunniták bizalmatlanul viszonyultak hozzájuk, mivel az arabok számára mindez perzsa befolyású projektként hatott, akárcsak az oszmán modell török projektként. Így ez a fajta egységterv sem tudta egyesíteni a muszlim világot.
Ha röviden áttekintjük az eddigi pániszlám egyesítési elképzeléseket, egyértelművé válik, mi maradt ki a sorból: a Harmadik Kalifátus, az Abbászida Kalifátus. Eddig még egyetlen iszlám mozgalom sem fordult e kalifátus mintájához, holott az Abbászida Kalifátus idején virágzott leginkább az iszlám civilizáció. A bagdadi Abbászidák uralma alatt egyesültek a perzsák és arabok, Közép-Ázsia és Észak-Afrika, Mezopotámia és Anatólia, valamint a szunniták és síiták. Ebben a korszakban alakultak ki az iszlám értelmezésének fő jogi iskolái, és virágoztak a művészetek, a tudományok, a filozófia és a technika. Ekkor formálódtak meg a szúfizmus és a spirituális síizmus alapvető misztikus tanításai is.
A bagdadi kalifátus az iszlám történelem vitathatatlan csúcspontja, felemelkedésének legfényesebb korszaka volt. Itt az iszlám egysége nem a vallás egyszerűsítésével, hanem annak elmélyítésével, egy gazdag, filozófiai alapokon nyugvó értelmezés megteremtésével valósult meg. Az iszlám, mint nyitott vallás, elsősorban a legkiválóbb elméket vonzotta, akik a Korán, a szunna és az iszlám filozófusok, misztikusok és tanítók műveiben elmélyedve újabb és újabb rétegeket tártak fel annak jelentéséből.
Az arab kultúra harmonikusan egyesült a perzsa hagyományokkal, és hozzájuk csatlakoztak más népek is, mint a törökök, kurdok és berberek. Ezen a ponton fontos kiemelni, hogy a rijádi sürgős arab-iszlám csúcstalálkozó kapcsán a figyelem az Abbaszida Kalifátusra irányul, hiszen ott találkoztak az iszlám világ jelentős országai és irányzatai.
Az iszlám civilizáció akkor válhat a többpólusú világ egyik jelentős pólusává, ha képes lesz az egyesülésre. Ehhez azonban elengedhetetlen, hogy megfelelő ideológiai alapot válasszanak. Az Abbaszida Kalifátus példája adja magát. Ennek a történelmi modellnek az újrafelfedezése megoldást jelenthet Irak problémájára is, ami bár csak egy része a nagyobb iszlám egyesítési tervnek, de annál jelentősebb elem.
Irak mai helyzetében a felbomlás szélén áll. Hiányzik az az összetartó ideológia, amely képes lenne egyben tartani az ország három fő etnikai és vallási pólusát: az arab síitákat (a többséget), az arab szunnitákat és a kurdokat. Szaddám Huszein alatt Irak a baathizmus és a szekuláris arab szunniták dominanciájával működött, de ez az alap már nem létezik. A síita és a szalafista projekt, amely a területén egy iszlám államot próbált létrehozni, szintén nem járható út. Ez nem pusztán az amerikai megszállás kérdése – ha az amerikaiak kivonulnának, akkor is elkerülhetetlen lenne a polgárháború.
Képzeljük el, hogy az iszlám világ komolyan megfontolja az „Abbaszida Kalifátus 2.0” tervét. Ez azt jelentené, hogy Mezopotámia, vagyis Irak válna a kalifátus szimbolikus fővárosává, amely így egy szakrális központ szerepét töltené be, kiegyensúlyozva Arábiát, Iránt, Törökországot, a Maghreb-régiót, a Közel-Keletet és Dél-Ázsiát. Az „arab vagy síita” kérdése megszűnne létezni. A szalafizmus és vahhabizmus, bár mint kizárólagos ideológiai irányok elutasítást nyernének, megtűrt áramlatokként továbbra is létezhetnének. Ez lehetőséget nyújtana a síiták számára, hogy az iszlám világgal egy egységes közösségben éljenek, és a kurdok számára is, akik így megszabadulnának a gyarmati határok okozta megosztottságtól. A törökök saját integrációs terveiket valósíthatnák meg, lehetőséget kapva befolyásuk nemzetállami határokon túli kiterjesztésére. Az iráni és az arab világ közötti egyensúly helyreállna.
Ez jelentené az iszlám megújulását, amely így a többpólusú világ szuverén pólusává válhatna, Irak pedig a megosztottság helyett egy új virágzó korszak földjévé válna.
A rijádi események 2024. november 11-én sorsfordító pillanatot jelenthetnek a történelemben. Ha a fejlemények így alakulnak, a történészek talán „az iszlám pólus kialakulásának kezdeteként” emlegetik majd ezt az időszakot a többpólusú világ kontextusában. Ez az egységesülés a cionista Izrael és a nyugati világ halálos kihívásai közepette történik, és sokszor éppen az ilyen közös fenyegetések idézik elő az egyesülést. Ilyenkor elevenednek fel a történelmi példák, legendák és jóslatok, amelyek új jelentést nyernek, és mélyebb értelmüket tárják fel.
Nem célunk az események sürgetése. Az események szimbolikus jelentése egyértelmű. Az azonban, hogy ezúttal hogyan alakul a kapcsolat a történelem spirituális logikája és annak tényszerű állapota között, nem látható előre. Mindazonáltal kötelességünk, hogy a kor jeleit minél pontosabban próbáljuk értelmezni.
RIA Novosztyi / Sándor Dugin
.png)
