Trump győzelmének hullámai végigsöpörnek a nyugati világon – elsőként a németek reagáltak. Természetesen nem csak azért, mert Donald Trump német származású, és egyre keményebb vitákra készül (nemcsak a kereskedelem terén) az Európai Unióval, amelyben Berlin kiemelt szerepet játszik. A német kormánykoalíció azonban már jó ideje repedezik, és az óceán túloldaláról érkező hírek csak egybeestek a koalíció felbomlásának előjeleivel. Csekély esély volt rá, hogy Scholz kormánya kitart a jövő szeptemberben esedékes következő választásokig, és miután a legkisebb koalíciós partner, a Szabad Demokrata Párt vezetője, Christian Lindner pénzügyminiszter elutasította a költségvetési hiány növelését, a helyzet előre eldőlt. Scholz menesztette Lindnert, és világossá vált, hogy előrehozott választások várhatók. A kérdés már csak az volt, mikor tartsák meg őket: kora tavasszal, vagy még előbb. Scholz próbált volna időt nyerni, de hétfőn már elismerte, hogy a következő hetekben bizalmi szavazásra kerülhet sor.
A Bundestag valószínűleg megvonja a támogatást a kabinetétől, és így előrehozott választások kiírására kerülhet sor – várhatóan február elejére. Ennek eredményeként márciusra az új amerikai elnök mellé egy új, vezető európai partner is felsorakozhat: Németország kancellárja Friedrich Merz lesz, a CDU vezetője. Mindez ennyire egyszerűen és simán történne?
Nem egészen. Egyrészt azért, mert a Bundestag-választások maguk is próbára teszik a német politikai rendszert, másrészt mert a kampány egyik fő témája Ukrajna támogatása lesz. Pontosabban, már most az: Scholz kancellár ugyanis azzal vádolta Lindnert, hogy Kijevet a német nyugdíjasok rovására akarja finanszírozni. „Nincs túl sok olyan ország, amely megengedheti magának, hogy több mint 12 milliárd eurót fordítson egy háborúban álló másik ország támogatására, azt mondva közben, hogy ezt költségvetési pénzből teszi. Mi többször is próbáltuk ezt így megvalósítani. De most eljutottunk arra a pontra, amikor az egykori pénzügyminiszter tervei szerint ez már a nyugdíjak csökkentésével, a helyi közösségek pénzforrásainak megvonásával, és az ország modernizálásához szükséges források felhasználásával járna” – mondta Scholz. Az egyik javaslat egy kisebb változtatást jelentene a nyugdíjszámítási képletben, ami végső soron mindig a nyugdíjak csökkentését jelenti. „A német polgároknak, nyugdíjasoknak kellene ezt megfizetniük? A válasz: nem.”
Ha Scholz ezen szavaihoz hozzávesszük azt a tegnapi kijelentését, miszerint a közeljövőben beszélni akar Putyinnal („hamarosan”), úgy tűnhet, hogy a leköszönő kancellár változtatni kíván Ukrajnával kapcsolatos politikáján. Ez azonban nem így van: az ukrán kérdés egyre fontosabb belpolitikai tényezővé válik, ezért Scholz vezetésével az SPD minden eszközzel felhasználja majd ezt a témát a politikai versengésben, ellenfeleivel szemben.
A Bundestagba esélyesen bekerülő összes többi párt az SPD riválisává válik – az SPD-n kívül öt ilyen párt létezik. A szociáldemokraták biztosan elveszítik a kancellári pozíciót – az új koalíció már nem az ő irányításukkal fog felállni. Ugyanakkor még kormányon maradhatnak kisebbik koalíciós partnerként a CDU-val, Merz vezetésével. Ez a nagykoalíciós lehetőség – amely már többször is létrejött az NSZK történelmében – jelenleg a legvalószínűbb forgatókönyv, ám ennek megvalósulásához az SPD-nek jól kell szerepelnie a választásokon.
A „jó szereplés” azt jelentené, hogy nem süllyednek 15% alá – ehhez viszont minden erejükkel támadniuk kell versenytársaikat. A CDU szavazóit nem képesek elhódítani: Merz pártja 30% felett fog végezni, ha nem közel 35%-kal. A második helyet az AfD foglalhatja el, akik 20% körül vagy annál is magasabb eredményt érhetnek el. Az SPD-nek látszólag biztos a harmadik hely, de nem mindegy, hogy 15%-kal vagy 10-12%-kal szerzi meg. Az utóbbi esetben a „Zöldek” és a Bundestagba először bejutó „Sara Wagenknecht Szövetsége” szorosan a nyomában lehetnek. Ez az új szövetség a korábbi SPD és Baloldal szavazóit vonzza, így az SPD-nek minden eszközzel meg kell állítania szavazóinak elvesztését, és elérni, hogy egyedüli koalíciós partnerként válasszák őket a CDU mellé – erre pedig a legalkalmasabb téma az ukrajnai helyzet.
Amikor Scholz Lindnert azzal vádolja, hogy Ukrajnát a német nyugdíjasok rovására akarja támogatni, valójában „megfúrja” a liberális FDP-t – amely már most a Bundestagba jutáshoz szükséges 5%-os küszöb szélén egyensúlyoz. (Ha a liberálisok nem jutnak be, a CDU nem kérheti fel őket koalíciós partnernek.) Amikor Scholz arról beszél, hogy tervezi Putyinnal való tárgyalást, azoknak a szavazóknak üzen, akik elutasítják az Oroszországgal való konfliktus eszkalációját és Moszkvával való tárgyalásokat szeretnének: „Miért mennének el Sara Wagenknechthez, amikor mi is készek vagyunk a békés rendezésre?” Hogy hisznek-e neki a szavazók? Valószínűleg nem, de Scholz jobb stratégiát nem tudott kitalálni.
A szociáldemokraták – Németország legrégebbi pártja – mára gyakorlatilag másodlagos szerepbe szorultak, és a Wagenknecht-féle szövetség felemelkedése halálos ítéletet jelenthet az SPD számára. Noha ezeken a választásokon még nem szenvednek végzetes vereséget, relatív „győzelmük” akár pírroszi győzelem is lehet.
Az SPD ugyanis, ha koalícióra lép az egyértelműen atlantista CDU-val (Merz azt javasolja, hogy adjanak ultimátumot a Kremlnek a harcok befejezésére, elutasítás esetén pedig kezdjenek nagy hatótávolságú rakéták szállításába), végleg elveszítheti saját politikai arculatát. Ugyanaz történhet vele, mint amit ők korábban, például Merkel idejében, a kisebb koalíciós partnerekkel tettek: teljesen kiszipolyozhatják őket. Eközben az ellenzékben lévő „Sara Wagenknecht Szövetsége” népszerűségre tehet szert, és a következő Bundestag-választásokra már akár meg is előzheti az SPD-t.
A „Német Alternatíva” (AfD) sem fog tétlenkedni: amíg a „Szövetség” baloldalról támadja majd az új kormányt, az SPD-t célozva, addig az AfD jobbról fogja kritizálni, és a CDU-t támadja. Így a 2029-es választásokra mindkét jelenlegi nagykoalíciós párt a legrosszabb formájában kerülhet, és közösen sem érhetik el a szavazatok többségét. Ezzel szemben az AfD és a „Sara Wagenknecht Szövetsége” akár a Bundestag mandátumainak 40%-át is birtokolhatja.
Ez pedig a német politikai rendszer összeomlását jelentené, amely hosszú ideje a „radikálisok” – vagyis azok kizárására épült, akik nem értenek egyet Németország korlátozott szuverenitásával és az „atlanti szolidaritás” fojtószorításával, amelynek következményei elsősorban Európát érintik majd.
RIA Novosztyi/Petr Akopov
.png)
