Miközben az orosz-ukrán háborút az európai és amerikai politikai vezetők, valamint kommentátorok a demokráciák és autokráciák közötti globális küzdelem részeként keretezik, maga a Nyugat demokráciájának minősége is romlott.
Az Ukrajna győzelmét és Oroszország vereségét szorgalmazó domináns hangok – mindkettőt egyre maximalistább és elérhetetlenebb módon meghatározva – igyekeznek elfojtani az árnyaltabb és átgondoltabb nézőpontokat. Ezzel megfosztják a közvéleményt attól, hogy demokratikus vitát folytasson a háború és béke létfontosságú kérdéseiről.
A Nyugaton egyre gyakoribb mintát követve azokat a tekintélyes akadémikusokat, akik helyesen előre jelezték az Ukrajnát és a Nyugatot érintő jelenlegi zsákutcát, Kreml-barátként bélyegezték meg. Számos esetben zaklatásnak, marginalizálásnak és kiközösítésnek tették ki őket.
Az európai helyzet különösen aggasztó. Míg az Egyesült Államokban az Ukrajnáról szóló vitát aggasztó mértékben dominálják militarista agytrösztök, például az Atlantic Council, héjapolitikusok és neokonzervatív kommentátorok, az ellenvélemények is erősödnek. Ilyenek például a Defense Priorities és a CATO Institute, vagy olyan kiadványok, mint a The Nation (baloldali) és a The American Conservative (jobboldali). Emellett akadémikusok, mint Stephen Walt, John Mearsheimer és Jeffrey Sachs, szintén szerepet kapnak az amerikai diskurzusban. Az Egyesült Államokban tehát több tér jut az alternatív nézeteknek.
Ezzel szemben Európában a külpolitikai viták gyakran csak Washington leghéjább hangjainak visszhangjai.
Svédország mint példa
Svédország különösen szemléletes példája ennek a tendenciának. Az orosz inváziót követően a svéd kormány és politikai elit gyorsan döntött a NATO-csatlakozás mellett. Az egyik vezető svéd nemzetközi kapcsolatok szakértő, Frida Stranne, egy interjúban elmondta, hogy „nem folyt érdemi vita olyan kulcskérdésekről, mint például az, hogy Oroszország Ukrajna elleni agressziója valóban olyan azonnali biztonsági fenyegetést jelentett-e Svédország számára, hogy fel kellett adni a hidegháború alatt is megőrzött semlegességet?” (Korábbi európai parlamenti külpolitikai tanácsadóként magam is tanúsíthatom, hogy még a svéd szociáldemokrata párt néhány tagja is megdöbbent azon, hogy a kormány minden alternatív NATO-szempontot figyelmen kívül hagyott.)
Stranne ugyanakkor elismerte, hogy Oroszország Ukrajna elleni inváziója „kirívó nemzetközi jogsértés” volt. Ugyanakkor rámutatott az Egyesült Államok 2001 utáni politikájára, például Irak inváziójára, amelyek „aláásták a nemzetközi jogi elveket, és precedenst teremtettek más országok számára, hogy ’megelőző’ csapást mérjenek a vélt fenyegetésekre.”
Az interjúban figyelmeztetett arra is, hogy „az Ukrajnában zajló háború tárgyalásos rendezésének elutasítása veszélyesen közel hozza a világot egy jelentős katonai konfliktushoz a NATO és Oroszország között.”
Míg az ilyen nézetek az Egyesült Államokban viszonylag gyakoriak a mainstream tudományos körökben, Svédországban Stranne elleni heves kampány indult, amely szinte teljesen ellehetetlenítette őt a médiában és a külpolitikai körökben. A vezető sajtóorgánumok az Egyesült Államok gyűlölőjének és „Putyinistának” bélyegezték.
Németország helyzete
Németország szintén példája annak, hogyan vezetett a csoportgondolkodás a politikai vitákban az eltérő vélemények marginalizálásához. Különösen figyelemre méltó az a gyorsaság és radikalizmus, amellyel az agytrösztök, média és politikai pártok héjái újradefiniálták a vitát egy olyan országban, amely korábban az Ostpolitik – a Szovjetunióval, majd Oroszországgal való pragmatikus kapcsolattartás – politikájáról volt ismert.
Németország egyik legjelentősebb külpolitikai szakértője, Johannes Varwick, a Halle-Wittenberg Egyetem professzora, hosszú ideje ellenáll ennek a trendnek, és a diplomácia mellett érvel. 2021 decemberében, több magas rangú katonai tisztviselővel, diplomatával és akadémikussal együtt, arra figyelmeztetett, hogy a kapcsolatok drasztikus romlása Oroszországgal háborúhoz vezethet – részben amiatt, hogy a Nyugat nem vette komolyan Oroszország biztonsági aggodalmait, különösen a NATO keleti bővítését illetően.
Az ilyen nézetek miatt Varwicket azzal vádolták, hogy „Oroszország érdekeit szolgálja.” Ennek következtében, mint egy interjúban elmondta, „megszakadtak a kapcsolatai azokkal a politikai pártokkal és minisztériumokkal, amelyek Németország kül- és biztonságpolitikáját alakítják.”
Forrás: https://responsiblestatecraft.org/europe-ukraine-war/
.png)
