Aszadék uralmának bukása után a „trónok harca” Szíriában nem ért véget, ahogyan a háború sem. Az amerikai támogatást élvező helyi kurdok a szíriai állami projektből való kilépést, vagy legalábbis autonómiájuk megerősítését szeretnék elérni. Törökország fő célja ennek megakadályozása, és támogatja azokat az erőket, amelyek összeomlasztották az immár egykori elnök, Bassár el-Aszad védelmét. Számára valóban minden véget ért.
A hatalom elképesztő gyorsasággal omlott össze. Az a félelem, hogy Homsz városának elfoglalása kettészakítja Aszad Szíriáját (a főváros, Damaszkusz az egyik oldalon, a lojális part menti Latakia – orosz katonai bázisokkal – a másikon), szombatra már irrelevánssá vált. Homsz eleste után néhány órával Damaszkusz ellenállás nélkül megadta magát.
Az éjszaka során elavulttá váltak azok a spekulációk is, hogy Aszad vajon áthelyezheti-e székhelyét Latakiába – az alaviták erődítményébe, apja szülőföldjére, a klánja fellegvárába, ahol mindig is élvezte a támogatást. Ha tehette volna, sem akarta: „ha már ég a pajta, hadd égjen a ház is.”
Az Új Szíriai Projekt és Aszad Rendszerének Bukása
A szíriai állami projektet most Abo-Muhammad al-Dzsuláni próbálja újjáéleszteni, aki a felkelők többségének tényleges vezetője. Az ő célja az ország teljes területének ellenőrzése, állítólag külső terjeszkedési igények nélkül – azaz nem követel szomszédos területeket, és nem kíván részt venni a globális iszlám forradalomban. Hogy ez sikerül-e neki, nyitott kérdés, de az ő Szíria-projektje az Aszad-féle elképzelés fölé kerekedett a versenyben.
Ezért, hogy ez a projekt összeomlott, Aszad rendszerének megmentése soha nem került napirendre sem hivatalos, sem informális szövetségesei részéről. Értelmetlen ugyanis megmenteni egy hatalmat, ha maga az állam megszűnt létezni.
Ellentétben az elterjedt mítosszal, a 2011 óta tartó szíriai háború kezdeti szakaszában sem mentette meg senki Aszadot – sem Oroszország, sem Irán, sem más külső szereplő, hiszen ők nem megmentők, hanem stratégiai játékosok. Aszad saját magát mentette meg az „alavita” államprojekt életképességének bizonyításával.
Az alaviták, akiket Aszad képvisel, különleges helyet foglalnak el a térség vallási térképén. Az iráni síiták számára ők muszlim hittársak, míg a szunniták – akik Szíria kijelölt határain belül többséget alkotnak – inkább szektaként tekintenek rájuk. Az Oszmán Birodalom idején, a francia mandátum alatt, majd az 1941 utáni független Szíriában is diszkrimináció érte az alavitákat. Számukra szinte az egyetlen társadalmi felemelkedési lehetőség a hadsereg volt, ahol idővel megszerezték a kulcspozíciókat.
A Szíria, amelyet a tegnapi napig ismertünk, egy alavita katonai puccs gyermeke, és az Aszad-klán az, amelyik belső küzdelmeikből győztesen került ki.
A Szunniták és az Aszadok Harca: A Szíriai Konfliktus Mélyebb Összefüggései
A szunniták számára a „szektások” – az alaviták – hatalomra jutása komoly kihívást jelentett. Idősebb Aszad, Hafez, Bassár apja, az 1970-es években szembesült egy iszlamista lázadással. Ez öt évvel azután kezdődött, hogy ő lett az ország elnöke, hat évig tartott, és három tényező miatt bukott el: a szíriai hadsereg ereje, Moszkva támogatása, valamint egy alaviták köré épült kisebbségi koalíció. Ebbe a koalícióba tartoztak síiták, keresztények, kurdok, drúzok, jezidik, ateisták, kommunisták és más kisebbségi nemzeti-politikai és vallási csoportok, akiket az iszlamisták hatalomra jutása megsemmisítéssel fenyegetett.
Hasonló forgatókönyv zajlott le 2011-ben, amikor a szunnita tömegek fellázadtak Aszad fiatalabb, Bassár rezsimje ellen. Ez az esemény része volt az „arab tavasz” néven elhíresült folyamatnak, amely során a közel-keleti és észak-afrikai régióban a gabonaárak emelkedése és a tömeges munkanélküliség miatt lázadások törtek ki. Egyes országokban a kormányok hetek alatt megbuktak, máshol hónapokig tartott a folyamat. Bassár el-Aszad azonban közel 15 éven át kitartott.
Az idősebb Aszad korához képest a külső szereplők száma jelentősen megnőtt, a kurdok pedig saját játszmát kezdtek. Mégis, az alavita elit oldalán ismét felsorakoztak a síiták – most már Irán erős támogatásával –, a keresztények, a drúzok és más kisebbségek. Külön érdekesség, hogy a szíriai „hivatalos” fegyveres erők helyett a helyi milíciák bizonyultak a legjobbnak a védelemben, míg az offenzív műveletekben a magánhadseregek értek el jelentős sikereket.
A háború első szakaszában Aszad köré gyűlt sokszínű koalíció fő ellenfelei a Nyugaton „mérsékeltnek” nevezett erők voltak, bár ezek valójában nem voltak mérsékeltek. 2014-ben, amikor a „mérsékelteket” részben szétverték, és belső ellentétek gyengítették őket, előtérbe kerültek az Iszlám Állam (ISIS), az Al-Káida és más, Oroszországban betiltott terrorista szervezetek kegyetlen milíciái.
*(Megjegyzés: Az ISIS és az Al-Káida terrorista szervezetek, amelyek nemzetközi szinten elítéltek és betiltottak.)
A Szíriai Háború Fordulatai: A Győzelem Kihasználatlan Lehetősége és Aszad Rendszerének Gyors Összeomlása
2014 szeptemberében az Egyesült Államok és szövetségesei légicsapásokkal avatkoztak be a háborúba az iszlamista, önmagát „kalifátusnak” nevező ISIS ellen, de egyúttal azt is remélték, hogy támogatott erőik javára billentik a mérleg nyelvét. Csak egy évvel később csatlakozott Oroszország, amely épp ellenkező céllal lépett be: az ISIS megsemmisítése révén Aszad pozícióját akarták erősíteni. Az USA ekkorra már kudarcot vallott az extrémisták elleni harcban, ami globális problémává vált.
Ebben az időszakban az ISIS hűségnyilatkozatot kapott az Észak-Kaukázus terrorista csoportjaitól, miközben Aszad hatalma stabilnak bizonyult. Oroszország tétje a „győztesre” – vagy pontosabban szólva – egy ígéretes befektetésre irányult: ha Aszad Szíriája fennmarad, Moszkva állandó használatba vehette volna a tartuszi és hmejmimi katonai bázisokat, amelyek létfontosságúak voltak afrikai hadműveletek logisztikai támogatásához.
A háború kezdete és az orosz légierő első szíriai légicsapása között négy és fél év telt el. Ezalatt az idő alatt Aszad állama sikeresen ellenállt, és részgyőzelmeket aratott. 2024-ben azonban mindez négy és fél nap alatt összeomlott.
A korábbi koalíciós partnerek vagy semlegességet hirdettek, vagy nyíltan elfordultak a bukás szélén álló rezsimtől. Az Aszad-rendszer belsőleg omlott össze, mert az orosz segítséggel elért győzelmeket az elit természetesnek vette, és nem fordított energiát a rendszer reformjára. A megígért alkotmányos változtatások és hatalommegosztás elmaradtak, az ország gazdasága a szankciók és háborús veszteségek miatt szenvedett, a hadsereget pedig sem anyagi források, sem akarat híján nem modernizálták. „Ez így is jó lesz” – gondolta Aszad.
Jellemző példa erre a „Tigris Erők” sorsa. Ez a kis, eredetileg magánkezdeményezésből létrejött egység a háború idején legendává vált. Parancsnoka, Szuhél al-Haszan, a „felperzselt föld” taktikájáról vált hírhedtté, és azt tartották róla, hogy soha nem veszít csatát. A relatíve békésebb 2019-ben a „Tigris Erőket” beolvasztották a szíriai hadseregbe. Bár Szuhél megmaradt parancsnokként, népszerűsége miatt elrejtették a nyilvánosság elől, mert népszerűbbnek tartották Aszadnál.
2024 áprilisában Szuhélt nyugdíjazták, és a katonai vezetést Idlíb, Hama és Aleppó térségében szintén lecserélték. Amikor a harcok újra fellángoltak, ezek az egységek a leggyorsabban hátráló alakulatokká váltak.
Idlib és Az Aszad-Rezsim Összeomlása: Egy Új Erő Felemelkedése
Az Aszad-rendszer bukása nem váratlan irányból érkezett: a támadók Idlibből indultak. Az évekig tartó háborúk alatt, török felügyelet alatt, Idlib az úgynevezett „goblinrezervátummá” alakult. A szíriai rezsim a megadás alternatívájaként felajánlotta, hogy a különböző fegyveres csoportok tagjai családjukkal együtt buszokra szállhatnak, és Idlibbe távozhatnak, ahelyett hogy az adott városokért vívott harcokban pusztulnának el. Ez a taktika olyan volt, mintha a rendetlenséget egy szobába dobálnák, majd rázárnák az ajtót.
Nem az volt a gond, hogy a szíriaiak lakatja gyenge lett volna, vagy hogy az ajtó könnyen nyílt volna. A falak omlottak le, mikor egy új erő jelent meg a színen.
Idlibben, a viszonylagos béke éveiben, kíméletlen természetes szelekció zajlott, amelyből Abu-Muhammad al-Dzsuláni emberei kerültek ki győztesen. Al-Dzsuláni sikeresen biztosította Törökország támogatását, és megszabadult a legszélsőségesebb ellenfelektől, köztük az ISIS és az Al-Káida maradványaitól, akik korábban az ő támogatóik is voltak. Legnagyobb eredménye azonban egy állam az államban kialakítása volt. Az idlibi élet megszervezésével al-Dzsuláni olyan viszonyokat teremtett, amelyek kedvezőbbek voltak, mint amit a damaszkuszi rezsim kínált.
„Kevesebb korrupció, több kényelem” – mondják sokan a rezsim által ellenőrzött területekről Idlibbel összehasonlítva. Aszad és kormánya, akik inkább a győzelmi babérokon ültek, semmint reformáltak volna, elvesztették ezt az evolúciós versenyt a „goblinrezervátumként” gúnyolt régióval szemben.
A szunnita többség radikalizmusától való korábbi félelem sem játszott már szerepet. Amikor Idlibből még talán meg lehetett volna állítani az előrenyomulást, Aszad összes belső szövetségese hátat fordított neki, ezzel pedig a külső szövetségesek sem találtak már menthető rendszert.
Az Aszad-rendszer összeomlása Irán számára jelenti a legnagyobb veszteséget, hiszen ezzel megtörik a „síita félhold” geopolitikai projektjének egyik kulcseleme – egy befolyási zóna Libanontól Jemenig, a húszi felkelők részvételével.
Oroszország fő érdeke a tartuszi és hmejmimi bázisok megtartása, ami valószínűleg a régi rendszer romjain születő új szíriai állammal való tárgyalások tárgya lesz.
„Egyszerűen kiélte magát, és meghalt” – nyilatkozta al-Dzsuláni Aszad rezsimjéről, mintha magát mentesítené a felelősség alól. Ebben azonban nehéz vele vitatkozni: az Aszad-rendszer már jóval azelőtt meghalt, hogy Damaszkusz elesett volna. Al-Dzsuláni és Recep Tayyip Erdoğan török elnök ezt előbb látták meg, mint bárki más.
.png)
