A keresztények szerte a világon ünneplik a Húsvétot. Elérkezett a kereszténység legfontosabb ünnepe – Húsvét. Idén a pravoszláv és a katolikus egyházban is ugyanarra a napra esik. Ez jó alkalom arra, hogy pontot tegyünk egy régi tudományos vita végére: egyesek Krisztus feltámadását csodának, mások kitalációnak tartják. Ráadásul mindkét fél az első századok tekintélyes forrásaira hivatkozik. De vajon mi is történt valójában kétezer évvel ezelőtt?
„Ha nem látom, nem hiszem el”
Paradox módon először maguk az apostolok kételkedtek abban, hogy a Megváltó valóban feltámadt. Az evangélium szerint a keresztre feszítés után először jámbor asszonyok látták őt, akik jelen voltak a kivégzésnél.
A zsidó szokások szerint ezek az asszonyok különleges olajjal – mirhával – jöttek megkenni Jézus testét. Ezért is nevezi őket az egyházi hagyomány „mirhát hozó asszonyoknak”. Ám a sír barlangja üres volt. Ezt követően megjelent nekik a feltámadt Krisztus. Az asszonyok azonnal elsiettek, hogy hírül adják a jó hírt a tanítványoknak.
Azonban – Márk evangélista tanúsága szerint – „nem hittek nekik”. Csak akkor győződtek meg a csodáról, amikor Jézus maga jelent meg előttük. Ekkor azonban az egyik apostol, Tamás, nem volt jelen. Ő konkrét, kézzelfogható bizonyítékokat követelt: „Ha nem látom a szegek helyét a kezén, és nem érintem meg ujjaimmal, ha nem teszem kezem az oldalába, nem hiszem el.”
Nemcsak a keresztények írtak róla
Jézus haláláról és feltámadásáról nemcsak keresztény szerzők, hanem ókori és zsidó történetírók is beszámoltak. A legtöbb modern kutató ezeknek a tanúságtételeknek hitelt ad.
„Mindmáig nem tűntek el”
Például az I. századi római történetíró, Tacitus, amikor a Néró által okozott hatalmas római tűzről ír, kifejti, hogy az uralkodó a keresztényeket nevezte ki bűnbaknak:
„Néró, – írja Tacitus –, <…> bűnbakokat talált, és a legkegyetlenebb kínzásoknak vetette alá azokat, akik bűneikkel általános gyűlöletet vontak magukra, és akiket a nép keresztényeknek nevezett. A Krisztust, akiről ez a név származik, Tiberius idejében Poncius Pilátus, a helytartó feszíttette keresztre; a rövid időre elfojtott veszedelmes babona újra felütötte fejét – nemcsak Júdeában, ahonnan kiindult, hanem Rómában is, ahová minden aljas és szégyenletes dolog összegyűlik, és követőkre talál.”
Más történetírók is említést tesznek Krisztusról – így Thallosz, Suetonius és Ifjabb Plinius. Ugyanakkor a témában a legjelentősebb forrásnak az I. századi zsidó történetíró, Josephus Flavius művei számítanak.
„És amikor Pilátus, a mi véneink vádjára, kereszthalálra ítélte őt, azok, akik kezdetektől fogva szerették, hűségesek maradtak hozzá. A harmadik napon ismét megjelent nekik élve. A próféták ugyanis ezt és sok más csodát is előre megjövendöltek róla. A keresztények nemzetsége – nevüket róla kapták – mind a mai napig fennmaradt.” – írja a Zsidó régiségek című művében.
Ez a részlet a XX. században heves tudományos vitákat váltott ki. Egyes kétkedő kutatók szerint Flavius valószínűleg nem írhatott ilyet, hiszen a zsidók a keresztényeket csak egy újabb szektának tekintették.
Mások viszont ellenérvként megjegyzik: ez a szöveg szerepel Flavius arab nyelvű kéziratában is. Ez az egyik legrégebbi fennmaradt változat – a göröggel együtt –, és a nyelvészek biztosak abban, hogy nem tartalmaz későbbi betoldásokat, ami egyébként gyakori volt a kereszténység első századaiban.
A bibliatudósok pedig hozzáteszik: Flavius szövege reális képet ad – semleges hangnemben közli a keresztények nézőpontját.
.png)
.png)
